Dan Ariely kiváló könyvében “Az őszinte igazság a hazugságról” oldalain részletesen bemutatja, hogy milyen belső konfliktus zajlik le bennünk minden egyes hazugság előtt.

Nagy általánosságban elmondható, hogy ha az emberek csalni vagy hazudni akarnak, akkor rendszerint csak kis mértékben teszik. Azért hazudunk csak kicsit, mert egyrészt ugyan előnyt akarunk kovácsolni a megtévesztésből, de ugyanakkor önmagunkat továbbra is becsületes, tiszteletre méltó embernek akarjuk látni. Azért csalunk vagy hazudunk kicsit, mert ezzel még meggyőzhetjük magunkat, hogy „Nem is volt ez akkora hazugság, sőt még hazugság sem volt, hiszen alig okoztam kárt, ha okoztam egyáltalán.”.

Magunk fektetjük le a szabályainkat

A csalás és a hazugság mértéke minden esetben attól függ, hogy mennyit bír el az illető lelkiismerete. Csakis akkorát hazudunk, amely mellett még meg tudjuk őrizni az önmagunkról, mint becsületes emberről alkotott képünket. Ezt az erkölcsi vonalat pedig mindenki saját maga, a lelkiismerete szerint húzza!

Jerome K. Jerome – Három ember egy csónakban (nem számítván a kutyát) című regényében kiválóan mutatja be ezt a szubjektív hozzáállást.

„Találkoztam egyszer egy fiatal halász emberrel. Szerfelett lelkiismeretes fickó volt. Eltökélte, hogy soha nem túlozza majd el a fogásait huszonöt százaléknál nagyobb mértékben. „Ha 40 halat fogtam, akkor 50-et mondok, ha pedig 80-at, akkor 100-at. De ennél többet soha nem hazudok, mert a hazugság bűn!”

Az önigazolások gyártása

Ha a szokásunkká válik, hogy mindig csak egy picikét, de megszegjük a saját szabályainkat, akkor gyakorlatilag úgy húzzuk újra az erkölcsi vonalunkat, ahogy csak akarjuk. Ez idővel pedig oda vezet, hogy olyan hazugságokról is ártatlansági bizonyítványt állítunk ki, amelyek elég nagy károkat okoztak másoknak. Bebeszéljük magunknak, hogy „ez nem is nagy dolog, majd kiheveri, majd megemészti, ha én nem verem át, akkor átverte volna más” stb. Minden esetben magunk döntünk az erkölcsi vonalunk meghúzásáról és akkor húzzuk újra, amikor csak akarjuk.

A következő vicc kiválóan mutatja be, hogy hogyan is húzzuk meg a magunk és mások erkölcsi vonalát:

Az apuka a délután folyamán telefonhívást kap az iskolából, hogy a kisfia Pistike ellopta a padtársa tollát. Az apa dühösen vonja kérdőre a fiát, hogy mégis hogyan gondolta ezt? Hogy meri elvenni másnak a tulajdonát? A lopás bűn és ezért büntetésben fog részesülni! Később az apa kicsit lehiggadva felmegy a fia szobájába és a következő kérdést teszi fel neki: Miért nem szóltál, hogy tollra van szükséged? Az irodában van egy rakat, hoztam volna belőle.

Ha elmosolyodtál a fenti viccen, akkor felismerted a mindnyájunkban ott lakozó tisztességtelenség komplexitását. Felismerted, hogy az osztálytárs tollának ellopása bűn és egyértelmű büntetést von maga után, de pillanatnyi habozás nélkül hajlandóak vagyunk több tollat is elhozni (ellopni) a munkahelyünkről. Ebből a viccből is látszik, hogy mennyire lazán kezeljük a saját erkölcsi szabályainkat.

Mindannyian magunknak fektetjük le a szabályainkat! Ezt bűnnek tartom, ezt pedig nem. Ezt soha nem tenném meg, viszont azzal már nincs bajom. Ugyan mások írják nekünk az erkölcsi normákat, de mi vagyunk azok, akik válogatunk belőlük és fenntartjuk a rendszerét.

MEGOSZTÁS
Kugler Ádám
Viselkedéskutató, az InnerSide online magazin alapítója. Vendégszerző a Forbes, a Marie Claire, a Playboy, az Üzlet és Pszichológia és az Életszépítők magazinokban. Kutatásai középpontjában az emberi viselkedés biológiai háttere és a testbeszéd áll.

SZÓLJ HOZZÁ!

Kérjük, szóljon hozzá!
Kérjük, adja meg a nevét